Óda a társadalmi mobilitáshoz

Nálam jóval tehetségesebb mérnök-mérnökhallgató barátaim gyakran frocliznak azzal, hogy két dicsőséges műegyetemi szemeszterem alatt 13 dicsőséges kreditet harácsoltam össze (azt viszont mind a másodikban), mielőtt megköszönték a részvételt. Köztük (mármint a mérnökök között) található kedves Öcsém is, aki ezt legutóbb megfejelte azzal, hogy szánalmas teljesítményemről teljes egészében én tehetek, hiszen az nem lehet, hogy valaki szociálisan annyira kényszerpályára kerüljön, ami a kerettanterv szerinti előmenetelt ellehetetleníti. Mondta ezt diákhitellel egyébként, akkor éppen kollégistaként.

Nos, kedves hallgatók, felvázolok egy kényszerpályát, mondjanak rá valami okosat. Így a recesszió lábtörlőjén toporogva amúgy is aktuális lesz a téma.

18. születésnapomra az élet az instant saját lábra állás lehetőségét ajándékozta, amikor egy hónappal korábban apámat és nevelőanyámat egyszerre rúgták ki ugyanarról a munkahelyről. Apám nem is kertelt sokat, egy kellemes esti beszélgetés során egyértelművé tette, hogy a legjobban annak örülnének, ha azonnal elkezdenék munkát keresni, de tekintve az előttem álló fényes karrierre, kiegyezhetünk abban is, hogy csak az ellátásom terhét veszem le a vállukról. Így végül sikerült beiratkoznom egy érettségi utáni szakképzésre Győrben, ami nélkül valószínűleg sosem jutottam volna a tömegközlekedési forgalomszervezés közelébe.

Egy mókásabb keddi nap akkoriban így nézett ki: reggel hét körül megérkeztem az Audi raktárából / a műanyaggyárból / a gumigyárból, elszaladtam gyorsan reggelizni (mert azt csak 7.15-ig adtak), majd lezuhanyoztam a műanyagszagot és mentem iskolába, ahol meg a portás nem akart beengedni, mert aki a Bercsényibe 7.55-kor ért be, az már elkésett.

Na, szóval véget ért az iskola kettő körül, félálomban megebédeltem, majd a kollégiumi tanulószoba alatt aludtam 2-3 órát, utána nagybőgő (erre is jó volt a zenetanulás, minden alól felmentettek, bár felnőtt fejjel tanulószobára járni amúgy sem igazán vágytam), vacsora, alvás. Másnap reggeli, iskola, ebéd, tanulás, vacsora, kilenckor meg indultam dolgozni.

Két évvel később meglett a szakmám, de tudtam, hogy ha elkezdek dolgozni, soha többé nem lesz esélyem tanulni, Győrben meg jól elvoltam (pl. játszottam a zeneiskolai együttesben), úgyhogy jelentkeztem egy felsőfokú szakképzésre, ahová biztosan felvesznek (180 pont? ugyan már), így biztosítva volt a lakhatás (egyetemi kóter, korábban sosem tapasztalt szabadság!), az olcsó élet (diákjegy! ingyen TB!), és a tanulmányi kihívások teljes hiánya (foglalkozhattam minden mással). Rendes munkahely pedig akkor alig volt (2010, kecmergünk ki a válságból), viszont a gumigyárban már lassan a fröccsöntőgépeket is önellátó diákok üzemeltették, szerintem azóta teljesen át is álltak gyerekmunkára.

Csak hogy legyen vizuális tartalom is: ott vagyok a bőgő mögött a rendezői jobbon, iszonyú menő!

Mindeközben egy akkoriban még prosperáló közközlekedési magántársaságnak is dolgoztam (ijesztő, hogy mennyi mindennel tudtam akkor még foglalkozni egyszerre), úgyhogy a nagy eszemmel kitaláltam, hogy Győr és Budapest között ingázva elkezdem a közlekedésmérnökit is a Műegyetemen. Ez annyira jól ment, hogy 2012-ben egyszerre tettek ki mindkét intézményből.

Persze amikor megszületett a Nagy Ötlet, számoltam azzal, hogy a győri kollégiumban bent maradok (hát nem), azzal viszont nem, hogy a csőd felé száguldó buszos cégnél vizsgák helyett is ingyenmunkára lesz szükség (pedig dehogynem). Győrből tehát vissza kellett költöznöm a Csepel-szigetre (napi plusz három óra utazás), ahol éppen mostohanővérem lakott barátjával a félig már kiürített házunkban, és már lehetett találgatni, hogy postás vagy végrehajtó csengetett éppen. Ekkor már tudtam, hogy a győri képzés bukó, de ha visszalépek, jó ideig nem kaptam volna ösztöndíjat, szóval oda úgy iratkoztam be, hogy többé nem is láttak.

Eddig tehát nem igazán sikerült a diploma felé irányba állni, viszont közben lassan mindenki felmondott a buszos cégnél is, akinek volt még hova dobbantani, úgyhogy előadások helyett a rákosfalvai telephelyre jártam be reggelente. Ebben motivált, hogy akkorra a cég már kb. 150 ezer forinttal tartozott nekem (havi ötvenezres megbízási díjból!), szóval ha beintek a főnökömnek, jó eséllyel a bent ragadt fizetésemtől is búcsúzhattam volna, és akkor… hát, nem tudom, mehettem volna

• apámékhoz egy 25 négyzetméteres házrészbe harmadiknak,
• nagyszüleimhez egy háromgenerációs családba hetediknek,
• vagy kipróbálhattam volna, hogy a mostohanővéremék eltartanak-e, amíg nem találok munkát.

Mi maradt még ki? Ja, a Műegyetem. Na, onnan aztán az együttérző tekinteteken kívül semmilyen konkrét segítségre nem lehet ilyenkor számítani (helló, szociális háló!), de az se rossz, hogy a szociális helyzet hirtelen romlására hivatkozva még csak félévet passziváltatni sem lehet utólag (na nem mintha első félév passziváltatására egyébként túl sok esély lenne). Bezzeg ha síelés közben eltöröm a lábam, na arra lehet.

Januárban aztán felmondtam a busztársaságnál (főnököm amúgy sem tartotta sokra az adminisztratív munkakörben dolgozókat, az volt a kedvenc mondása, hogy mindenki termelje meg a saját fizetését), ahol az utolsó hónapokban már eljutottunk odáig, hogy apróban és melegétkezési utalványban fizettek ki 48 ezer forintos megbízási díjamat az aktuálisan ledolgozott havi 210 órára (elképesztő 230 forintos óradíj!), megállapítottam, hogy a műegyetemi félévem is ugrott (mivel a buszos meló miatt nem tudtam bejárni, az összes vizsgás tárgyból le voltam tiltva), az ösztöndíjból a győri egyetem egy forintot sem utalt még, úgyhogy anyagilag, erkölcsileg és érzelmileg egyaránt a csúcson bekullogtam diákhitelért.

Később kiderült, ez a húzás tehát 13 kreditre volt elég, azt is mindenféle keresztféléves és szabadon választható tárgyakból izzadtam össze. (A kedvencem a könyvelés és számvitel volt, ez volt az egyetlen tárgy, ahol a kezdő 300 fős hallgatói létszámból 100-an folyamatosan bejártak, ami elég jó oktatói teljesítmény: ennek jó a fele volt az általános, főleg a szabadon választott tárgyaknál.) Igazából ez egyébként is már csak a tiszteletkör volt az egyetemi pályafutásom felett, hiszen 30 kreditet kellett volna teljesíteni a bentmaradáshoz; eleve felvenni is már csak 25-öt tudtam, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával jártam el például Érdre volánbuszos utasokat számolni diákmunkában, iskolaidőben.

2011 közepére tehát kicsaptak mindkét egyetemről – de legalább már volt 300 ezer forint tartozásom is!

A kétségbeesett álláskeresés közben még októberig diákmunka, majd a hónap végén felvettek életem első rendes állásába: vasúti jegyellenőrnek. Karrierem a fővárosi közlekedésben azóta is szárnyal – de az már egy másik történet.

Nyilván alakulhattak volna másként is a dolgok, de egyébként jól érzem magam így. Néha kicsit hiányzik a diploma, de olyankor körbenéznek, és rengeteg munkatársam néz vissza, akik közlekedésmérnöki diplomával csinálják ugyanazt, amit én. Ettől függetlenül azért kíváncsi lennék, már csak a poén kedvéért is, hogy mások ezt hogyan oldották volna meg. Ami nem játszik:

• egyéb családi források bevonása: egyszerűen nem volt mit;
• szociális ösztöndíj: aki megtermelt magának ötvenezer forintot (pedig hol volt az már akkor is a gondmentes élettől, te jó ég), azt a felsőoktatási intézmények nem tekintették rászorulónak. A havi ötvenezer forinthoz az akkori csodás diákmunkás bérek mellett kvázi félállásban kellett dolgozni egyetem mellett, jó magyar munkaadói szokás szerint általában iskolaidőben;
• passzív félév: rendes hallgatói jogviszony nélkül se diákbérlet, se diákmunka, se ösztöndíj. Ha szereztem volna rendes munkát, a munkabér el is ment volna a megélhetésemre, szóval ott vagyok, ahol addig, csak még az idő is megy vele;
• méltányossági kérelem bármire: ugyan már…

Várom az okosságokat. Öcsémtől is. :-)