Tűzoltás

A tűzoltás iránt érzett kioltatlan vágyam (bocsánat) talán még a középiskola végétől húzódott végig egészen valamelyik péntekig (és azóta is, csak így zárójelben lelövöm gyorsan a poént). A gimnáziumi próbariadó egyik előfeladataként szerkesztettünk egy butított tűzvédelmi összefoglalót, az ehhez szükséges egyik anyagban szerepelt ez a mondat, hogy „a tűz jelzése állampolgári kötelesség”, valószínűleg azóta vágyom a magasztos feladatra, hogy közreműködésemmel egy súlyos tűzvészt sikerüljön idejében megakadályozni.

a tűzoltók köztünk járnak

Szóval ezen a pénteken már hazafelé mentem a 2-es villamoson, és éppen azon gondolkoztam, mivel fogom tölteni a hév indulásáig hátralévő húsz percet, amikor a Nemzetinél érdekes illat szállt az utastérbe: a villamosmegálló Soroksár felőli végén felszerelt narancssárga szemetes kedélyesen eregette a füstöt magából. Kinéztem az ablakon, sehol senki: egyből láttam, hogy a helyzet itt állampolgárt kíván.

Aztán kapásból bajba is kerültem, mert rossz idők járnak mostanság, nem venném a lelkemre, hogy megkárosítsam a nemzetgazdaságot egy egész tűzoltó szerkocsi riasztásával egyetlen füstölgő szemeteskukához. Szintén feleslegesnek tűnt hangos „tűz van!” felkiáltással riasztani környezetemet, és megkezdeni a villamosmegálló kiürítését, úgyhogy inkább rögtön a harmadik feladattal kezdtem, a tűzoltók kiérkezéséig a rendelkezésemre álló eszközökkel megkíséreltem a tűz oltását – erre ugye még rengeteg időm volt, hiszen nem riasztottam a tűzoltókat. Ehhez kézenfekvő megoldásnak tűnt lejmolni valahonnan egy tűzoltókészüléket.

Villamost megállítani e célból teljesen esélytelennek tűnt, de míg néhány éve a Lágymányosi híd és a Haller utca között csak pusztaság volt a csepeli gyorsvasút és a villamos vágányai között, mára a közelben felépült többek között a számlavezető bankom irodaközpontja: gondoltam, ha az állampolgári kötelezettségek nem is, legalább az ügyfél-elégedettség fokozása motiválja majd őket a segítségnyújtásban. Béfordultam hát a portára, és a hely szelleméhez méltó illedelmes köszönés után előadtam kérésemet, miszerint egy poroltóra lenne szükségem, mert ég a szemetes a villamosmegállóban.

Már abból, ahogy egymásra néztek, rájöttem, hogy aznap sem fogok tűzoltókészüléket használni.

 – Háát, nem úgy van ám az, hogy csak úgy előszedünk egy tűzoltókészüléket – mondta izgatottan a portás.

 – Le kell jegyzőkönyveznünk, értesíteni kell a tűzoltókat, el kell számolni a készülékkel, ilyenek – sürgette a mellette álló biztonsági főnök.

Rövidre zárva a felettébb kínos beszélgetést, mondtam, hogy megelégszem egy vödör vízzel is, csak se vödröm, se vizem. Miközben úgy sejtettem, hogy ennyi idő elteltével lassan már tényleg a tűzoltókra lesz szükség, a nap két hőse azon kezdett agonizálni, hogy a protokoll szerint egyikük sem hagyhatja el az épületet, ezért felajánlottam, hogy ha megtöltik nekem a vödröt, a többit elintézem, csak vigyázzanak a táskámra, nem ketyeg benne semmi.

három korszerű tűzoltókészülék

Miután sikerült vödröt szerezni a takarítószertárból, majd a vízvételezés is megtörtént (ugyan eközben már majdnem tíz perc is eltelt, de amíg eresztette a vizet, a portás megkérdezte, hogy nagyon ég-e, micsoda humorérzék!), gyors léptekkel elindultam a villamosmegállóba, közben gondosan ügyelve arra, nehogy kilötyögtessem a vizet az előtérben. Ki a forgóajtón, és már kezdtem volna tényleg futni, amikor egy járókelő, látva igyekezetemet és a vödröt a kezemben, megállított, hogy már sikerült eloltani a tüzet.

Így aztán a nap leghősiesebb cselekedete az volt, hogy meglocsoltam az épület előtti virágágyást. Pedig ennyi szenvedés után igazán megvárhatták volna, amíg odaérek.

Már említettem, hogy régebben is volt blogom, ez az írás onnét menekült meg.